Elek Ilona

1907
Május 27-én született Budapesten. Édesapja Elek (Eisler) Sándor zsidó származású kereskedő, édesanyja Hollóczy Jusztina római katolikus vallású varrónő, aki Ilona 11 éves korában hunyt el.

1927
Elkezdett versenyezni és már 1929-ben, a nápolyi Európa-bajnokságon bekerült a magyar válogatottba. Sportkarrierje az 1933 as budapesti világbajnokságon vett lendületet, amelyet a magyar női tőr csapat megnyert.

1936
Zsidó származása miatt a berlini olimpia előtt kizárták a Honvéd Tiszti Vívó Klubból, majd a MAC-ból is, ennek ellenére részt vett a játékokon, és a magyar sport első női olimpiai aranyérmese lett.

Legnagyobb sportsikerei
Kétszeres olimpiai bajnok (Berlin, 1936, illetve London, 1948 – tőr egyéni); olimpiai ezüstérmes (Helsinki, 1952 – tőr egyéni), hatszoros világbajnok (Párizs, 1937 – tőrcsapat; Stockholm, 1951 – tőr egyéni; Koppenhága, 1952 – tőrcsapat; Brüsszel, 1953 – tőrcsapat; Luxemburg, 1954 – tőrcsapat; Róma, 1955 – tőrcsapat). Ötszörös Európa-bajnok (Budapest, 1933 – tőrcsapat; Varsó, 1934 – tőr egyéni és csapat; Lausanne, 1935 – tőr egyéni és csapat), kilencszeres magyar bajnok.

Egyesületei
Budapesti Budai Torna Egylet (BBTE), Detektív Atlétikai Club (DAC), Újpesti Torna Egylet (UTE), majd a 2. világháború után a Közalkalmazottak Sport Egyesülete (KASE), a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége (MNDSZ) Atalante Sport Egylete, a Budapesti Lokomotív (a mai BVSC), és a Budapesti Honvéd.

1959
Életét végigkísérte a zene szeretete, a vívó világbajnokság indulóját ő szerezte. Testvérével, Elek Margittal, az ötszörös világbajnok vívóval együtt írt önéletrajzi műve Így vívtunk mi címen jelent meg 1968-ban.

1988
Július 24-én hunyt el Budapesten.

Rengeteg elismerést kapott

Egyedülállóan sikeres pályafutását és sportemberi nagyságát számos kitüntetéssel, díjjal ismerték el. 1951-ben a női vívók közül elsőként ő neki ítélték oda a Nemzetközi Vívó Szövetség legmagasabb kitüntetését, a Chevalier Feyerick-díjat, 1983-ban megkapta a Nemzetközi Olimpiai Bizottság Olimpiai Érdemrend kitüntetést; 80. születésnapja alkalmából a Magyar Népköztársaság aranykoszorúval díszített Csillagrendje kitüntetést vehette át 1987-ben. 2011-ben a Magyar Olimpiai Bizottság Nők a sportban bizottsága emléktáblát avatott a Budapest, V. kerületi Deák Ferenc utca 15-ös számú házon, ahol korábban lakott. 2013-ban Budapesten megtartott vívó világbajnokság alkalmával a Nemzetközi Vívó Szövetség beválasztotta a vívók Hírességek Csarnokába.
Elek Ilona egy rendkívüli tehetséggel megáldott vívónő volt, aki hosszú pályafutása során a történelem nehéz korszakaiban is kiemelkedő sikereket tudott elérni vívóként, versenybíróként és sportvezetőként egyaránt. Neve örökre megmarad a magyar sporttörténelemben.

Mit csinált vívópályafutása után

Pályafutása elején az IBUSZ-nál dolgozott idegenvezetőként, sportpályafutásának befejezése után az Óra- és Ékszer-kereskedelmi Vállalat igazgatóhelyettese volt. 1968-ban megjelent Margittal közösen írt önéletrajzi könyve, Így vívtunk mi címmel. Ebben úgy emlékezett életének fénykorára, hogy “Balszerencsések voltunk, mert a sokat emlegetett két olimpiai aranyérem között a világtörténelem egyik legvéresebb szakasza zajlott le. Hosszú időn keresztül sem világbajnokságon, sem nemzetközi versenyen nem vehettünk részt. Hogy mit érhettünk volna el akkor? Ez ma már a múlté…”

Zene vagy vívás, zongora vagy tőr?

Elek Ilona egész életét a zene és a vívás töltötte ki. 1907. május 27-én született Budapesten, tanulmányait is itt végezte testvérével, Margittal együtt. Hamar megmutatkozott zenei tehetsége, így szülei támogatásával zongorázni tanult, majd zeneszerzés szakon végzett a Zeneakadémián. A vívással Fodor Károly (Freyberger Mózes) vívóiskolájában ismerkedtek meg az Elek nővérek. Ekkor még nem volt megszokott, hogy egy nő ezt a sportot űzze, így a lányok sokszor titokban jártak edzésre. A szükséges tagdíjat másra kapott pénzből, Ilona esetében a zeneórára kapottból, csípték le. Krencsey Géza, a Magyar Vívó Szövetség ügyvezető elnöke felfigyelt Elek Ilonára és meggyőzte, hogy a vívásra kell összpontosítania minden erejét. Később úgy nyilatkozott róla, hogy: ,,Ilyen vívó 100 évben, ha egyszer születik.” Beajánlotta a kor legnevesebb vívómesteréhez, a Magyar Athletikai Clubban (MAC) dolgozó Italo Santellihez, aki 1945-ös haláláig foglalkozott vele.

Az első versenyek

Elek Ilona 1927-ben kezdett versenyezni. 1929-ben már elindulhatott a nápolyi Európa-bajnokságon is, de a költségeit még magának kellett fedeznie. Az IBUSZnál dolgozott idegenvezetőként a testvérével, Margittal együtt, a versenyekre is a szabadságuk terhére utazhattak el. Szépen induló karrierje 1930-ban kis híján meg is szakadt, mivel egy a húgát ért versenybírói igazságtalanságért való felszólamlása miatt két évre eltiltották a versenyzéstől. Így lemaradt az 1932. évi Los Angeles-i olimpiáról is.
Az 1933-as budapesti világbajnokság hozta meg számára az első nagy sikert, hiszen a versenyt a magyar női tőrvívás aranycsapata (Bogáthy Erna – Dany Margit – Elek Margit – Elek Ilona) nyerte meg. Az 1934-es varsói világbajnokságon szintén győzött a női tőr csapat, Elek Ilona ezen kívül az egyéni versenyt is megnyerte. Mögötte testvére állt a dobogó második fokára. A következő, 1935-ös évben, megismétlődött a korábbi világbajnoksági eredmény, Ilona csapatban és egyéniben is első lett Lausanne-ban.

Zsidóként Berlinben

Elérkezett az 1936-os esztendő, a berlini olimpia éve. Zsidó származása miatt kizárták a Honvéd Tiszti Vívó Klubból és hamarosan a MAC-ból is, ahová átigazolt, ő azonban ennek ellenére elindult az olimpián, a Detektív Atlétikai Club sportolójaként. A verseny nagy esélyese a német tőröző, Helene Mayer volt, akit azonban izgalmas verseny során sikerült legyőznie és ezzel 1936. augusztus 5-én megszerezte a magyar sport első női olimpiai aranyérmét.
Az 1937-es párizsi világbajnokság ismét magyar női tőr csapat győzelmet hozott, Elek Ilona pedig ezüstérmet szerzett egyéniben. 1938 és 1948 között a politikai helyzet miatt magyar csapat nem indult világbajnokságon.
1939-ben kitört a II. világháború. Az egyesületek többsége szüneteltette munkáját, a versenyek elmaradtak, Elek Ilona zsidó származása miatt is hátrányba került, bujkálnia kellett. A háború után nehéz körülmények között indult újra az élet a sportban is. Elek Ilona mestere, Italo Santelli 1945-ben elhunyt, helyét Balogh Béla vette át. A vívók tehát újra fegyvert ragadtak, versenyekre készültek.

Bujkálás után újra sikeresen

1947-ben megtartották a háború utáni első világbajnokságot, amelyen azonban a magyar versenyzők nem tudtak részt venni.
1948-ban a hágai VB csapat ezüstöt hozott, a londoni olimpián pedig Elek Ilona újra aranyérmes tőrvívóként állhatott a dobogóra. Negyvenegy éves volt ekkor.
Az 1949-es és 1950-es világbajnokság Elek Ilona és a tőrcsapat nélkül zajlott le. 1951-ben Stockholmban azonban újra pástra léphettek: a női tőrcsapat ezüstérmes lett, Ilona egyéniben megszerezte az aranyat. Ez az év hozta pályafutása legjelentősebb szakmai elismerését is. A Nemzetközi Vívó Szövetség neki ítélte a legmagasabb kitüntetését, a Feyerick-díjat. Előtte női vívó még nem részesült ebben a megtiszteltetésben. A díjat egy több tagból álló bizottság kétévente ítéli oda. Elek Ilona esetében a következő indoklással adták ki: ,,1951: Madame Ilona Elek: a díj őt illeti meg. Nemcsak az egész világot bámulatba ejtő eredményei miatt, hanem a mindig tiszta sportra törekvés szelleméért is. Szelleméért, ami egyesíti magában a versenyzőét, a kitűnő szervezőét…”.

Megfosztva az újabb olimpiai aranytól

1952 újra olimpiai év volt, Elek Ilona utolsó olimpiájának éve. Előtte részt vett csapatával a koppenhágai világbajnokságon, amit ismét megnyertek. Az olimpiáról azonban már nem örömmel tért haza. A döntőt Irene Camber ellen vívta, aki egyben jó barátnője is volt. Irene támadott, de a találat lecsúszott Ilonáról. A döntőbírók azonban nem így látták, így megadták a pontot. Irene nyert annak ellenére, hogy a döntőről készült filmfelvétel is egyértelműen alátámasztja, hogy a találat érvénytelen volt.
A csalódás mellett egy betegség is megkeserítette Elek Ilona napjait… teniszkönyöke lett, amit sokáig nem akart megműttetni. Fájdalmai ellenére részt vett az 1953-as brüsszeli világbajnokságon, ahol a francia csapat ellen sikerült nyerni. 1954-ben Luxembourgban rendezték a VB-t. A magyar női tőrcsapat nagy hátrányból indulva nyerte meg a viadalt az olaszok ellen. A győzelemben Ilonának oroszlánrésze volt, ő volt ugyanis a csapat záró embere. Ez volt az utolsó olyan világverseny, amin még nem gépesített tőröket használtak. Ekkor mutatták be a közönségnek a találatjelzőt, ami nagy sikert aratott.
A gépesítés azonban több problémát is magával hozott. Egyrészt tovább drágult az egyébként sem olcsó felszerelés, másrészt a fegyver nehezebb lett. Minden vívónak kötelező volt a fémmellény viselése, emellett testvezetéket is kellett vásárolniuk. Szintén szükség volt egy megfelelő vívókesztyűre, ami védi a vívót áramütés ellen. Ilona számára a fegyver megváltozott súlya is problémát jelentett hiszen a régóta fájós karja már nem bírta el. Az operációt nem lehetett tovább halogatni.
1955-ben már gépesítetten rendezték a római világbajnokságot, ahol Ilona egyéniben harmadik lett, a csapattal viszont ismét győzött. Ezután elérkezett sportkarrierje legfájdalmasabb éve, 1956. Az olimpián kiemelt sportolóként indult, tehát mentesült a hazai válogatók alól. Az olimpia előtt azonban a rendelkezést visszavonták és mivel év közben Elek Ilona nem szerzett pontokat, nem utazhatott el Melbourne-be. Álma a harmadik olimpiai aranyról szertefoszlott…

1907.5.17 – 1988.7.24