Louise Glück

1943
Április 22-én született New Yorkban, Daniel Glück üzletember és Beatrice Grosby lányaként.

1961
Sikeres érettségi vizsgát tett a New York-i George W. Hewlett középiskolában.

1963-1966
Költészeti műhelyeken vett részt a Columbia Egyetemen.

1967
Férjhez ment, házassága azonban hamarosan válással végződött.

1968
Megjelent első versgyűjteménye, a Firstborn (Elsőszülött).

1971
Költészetet kezdett el tanítani a Vermont-i Goddard College-ban.

1973
Megszületett fia, Noah Dranow, akinek édesapjával később összeházasodtak, majd ez a házassága is válással végződött.

1993
Elnyerte a Pulitzer-díjat The Wild Iris (A Vad Írisz) című kötetéért.

1999-2005
Az Amerikai Író Akadémia kancellári posztjának betöltésére kérték fel.

2003-2004
Az Egyesült Államok Költője cím díjazottja lett.

2004
A Yale Egyetem professzoraként kezdett el dolgozni.

2020
Elnyerte az irodalmi Nobel-díjat tizenhatodik női díjazottként a díj megalapítása óta.

Louise Glück erőteljesen vonzódik a mitológiához?

Gyermekkorában szülei lefekvés előtt gyakran olvastak fel neki különböző mitológiai történeteket. Nagy valószínűséggel ennek az élménynek is köszönhető, hogy műveiben számos hasonló utalást és párhuzamot találhatunk. Ötéves korában írta első verseit, és már tizenéves korában azt tervezte, hogy költő lesz.
Apai nagyapja életét mitológiai és bibliai párhuzamokkal újraértelmező verseskötete, a The Triumph of Achilles (Akhilleusz győzelme, 1985) címet viseli. E kötetben „saját interpretációját adja egy, a Midrás Rabbából származó tanmesének, és nagyapja szabadulásának történetét a bibliai Józseféhez hasonlítja” – írja róla egyebek mellett a Jewish Virtual Library.

Louise Glück hosszú évekig egy komoly, lelki eredetű étkezési zavarral küzdött?

Tinédzserként és fiatal felnőttként az anorexiával küzdött, a betegség miatt középiskolai tanulmányait is abba kellett hagynia. Egy esszéjében arról ír, a betegség egyben egy erőfeszítés is volt az édesanyjától való függetlenedésre, máshol pedig nővérének halálával (aki elhunyt még mielőtt Louise megszületett) hozza összefüggésbe az evészavart.
„Valami meg is változott: mikor a húgom meghalt, anyám szíve olyan nagyon hideg, rideg lett, mint egy apró vasmedál.” (Részlet az Elvesztett szeretet című verséből, fordította: Branczeiz Anna)
Végül hosszú terápia után sikerült kigyógyulnia a betegségből és sikeres érettségi vizsgát is tett. A terápiának szerepe volt költővé válásában is, mivel érzelmi és fizikai állapota miatt képtelen volt részt venni az egyetemi oktatásban, helyette költői műhelyekbe járt.

Életének, sikereinek meghatározó előzménye volt egy őt ért komoly veszteség?

Fordulópontot jelentett életében és pályáján vermonti házának leégése, a tűzben minden vagyona elveszett. Ettől kezdve írta azokat a verseit, amelyeket a szakma és a műértő közönség is nagy elismeréssel fogadott. 1994-1998 között Vermont állam költőjének, 2003/2004-ben pedig az USA koszorús költőjének választották.

A meghatározó veszteség után hamarosan komoly díjak hada következett?

Többek között 1993-ban a The Wild Iris (A vad írisz) című kötetéért Pulitzer-díjat kapott, 2014-ben Nemzeti Könyv- díjjal, 2015-ben az Amerikai Irodalmi és Művészeti Akadémia aranyérmével, majd 2020-ban Tranströmer-díjjal, valamint irodalmi Nobel- díjjal ismerték el költészetét.
Egyéb fontos kitüntetései voltak a Guggenheim-ösztöndíj (1975, 1987), a Lannan irodalmi díj (1999), illetve a Bollingen-díj (2001).

Egészen egyedülálló módon fogadta a Nobel-díjat?

A Nobel-díjról 2020-ban egy csütörtök reggel, cambridge-i otthonában értesült a költőnő, akit saját elmondása szerint teljesen megdöbbentett, hogy személyében díjazták az amerikai lírát. Egy interjúban azon viccelődött, hogy attól tart, a díj miatt barátai faképnél hagyják, hiszen a többségük író.
Arról beszélt, hogy az összegből talán végre megveheti új házát Vermontban, de még ennél is fontosabbnak tartja, hogy a számára kedves emberekkel ápolhassa kapcsolatait. Glück Nobel-díja nemcsak őt, de a nagyközönséget is meglepte, mivel korábban az angliai Ladbrokes fogadóoldalon Anne Carson állt az első helyen, akit Ljudmila Ulickaja, Margaret Atwood és Maryse Condé követett. Senki sem számított arra, hogy végül egy költő nyeri el a díjat.

A Nobel-díj részletei

A bejelentésen Anders Olsson, a díjátadó bizottság elnöke méltatta a költő minimalista stílusát és elsősorban a családi életet középpontba állító műveit.
Olsson szerint Louise Glück hangja, stílusa összetéveszthetetlen. Őszinte és megalkuvást nem tűrő, ugyanakkor humoros és olykor marón szellemes. Glück a díjat tehát „összetéveszthetetlen költői hangjáért” kapta, mely „visszafogott szépségével egyetemessé teszi az egyén létezését”.
Versei hangsúlyosan szubjektívek, én-központúak, és rendkívül személyes, intim témákat érintenek: veszteségről, gyászról, szégyenről, családi konfliktusokról, testi és lelki szenvedésről szólnak.
Versei tömörek, teli vannak hiányzó képkockákkal, amelyeket az olvasónak kell kipótolnia– vagy a költő életének ismeretében, vagy ennek hiányában a saját élményeivel, tapasztalataival, érzéseivel.

Az írások önismereti-pszichológiai vonatkozása

Louise Glück versei némely pontokon a pszichoanalízis hatását tükrözik, ami teljesen érthető, hiszen életének nagy részét anorexiájával való küzdelme töltötte ki. Ezért költészetét az értelmezők és a kritikusok többsége vallomásos líraként olvassa. Érzelmekben és költői képekben gazdag írásait szikár, finom gonddal megalkotott, egészen visszafogott nyelvezet jellemzi.
A pszichológiai érdeklődés, a pontos önreflexió, valamint a tudat mélyrétegeit kifejező szimbólumok használata egész pályája során jellemző rá. Ararat (1990) című kötetének versei például kifejezetten a családi viszonyok feltérképezésére és megértésére tesznek kísérletet.
A veszteség és a trauma, valamint ezek érzelmi feldolgozásának lehetősége szintén gyakori témája:
a 2001. szeptember 11-i, New York-i terrortámadásra October (2004) című, kötetnyi terjedelmű hosszúversében reagált.
Találóan írja egy kritikusa, David Wojahn: „Nem ismerek más jelentős amerikai költőt, aki ennyire erősen igyekezett korlátozni expresszív palettáját.” Glück verseihez azért is könnyű kapcsolódni, mert olyan érzésekről, élményekről írnak, amelyek egyszerűen kiváltják az olvasó empátiáját.
Őszinték, pontosabban úgy tesznek, mintha azok volnának. Ez Freud gondolataira emlékeztethet, miszerint a költő „az álmodozások egoista jellegét változtatásokkal és leplezésekkel enyhíti, és megveszteget minket tisztán formális, azaz esztétikai örömjuttatással, amelyet fantáziájának megfogalmazásával nyújt”. Ezt teszi Glück is, és ettől válnak a versei univerzálissá, olyan versekké, amelyek nemcsak Glückről szólnak, hanem legalább annyira rólunk is.

Louise Glück alkotói-művészi felfogása

Glück életműve az 1950-es és 1960-as évek poétikai törekvéseivel mutat rokon vonásokat.
Elődjei többek között Theodore Roethke, John Berryman, Robert Lowell, Anne Sexton, illetve Sylvia Plath, akiket az amerikai irodalomtörténet az úgynevezett „amerikai vallomásos költészet” („American Confessional Poetry”) irányzatához sorol.
Glück szerint akkor hibázzuk el a művek értékelését, ha elfeledkezünk arról, hogy az, amit „vallomásos” költészetnek hívunk, csak úgy tesz, mintha őszinte lenne, és hogy a versek, mint művészi kísérletek megadják a befogadó számára azt a szabadságot, hogy újraalkossa, és ilyen módon sajátjává tegye azokat olvasás közben.

Az Ararat-kötet Confession (Vallomás) című verse

Az 1990-es kötet verse egy fordítói értelmezés szerint – mint vallomás a vallomásról – olvasható metapoetikus értelemben is.
A Confession már címével is játékba hozza azokat a korábban említett értelemzői stratégiákat, amelyek megpróbálnak– ahogy Glück is fogalmaz esszéjében– a szövegen túlra nézni, és megfejteni a költői én kilétét, netán a költő életrajza felől magyarázni a verset.
Tömör és enigmatikus, azonban nem olyan direkt, mintha Glück valamilyen konkrét eseményt idézne fel– mint ahogy például ugyanennek a kötetnek az apa haláláról szóló verseiben megteszi. A Confession „but I’ve learned to hide them” – sora mintha visszahatna a szöveg egészére és a versbeszélőre is, aki ezzel mintegy elrejtőzik a sorok között. Vallomást várunk, és még ha nem is egészen úgy, ahogy várnánk, kapunk is; ugyanakkor a vers – talán részben az érzelmek halmozása miatt – haikuszerű reflexió benyomását kelti.

Visszajelzések Branczeiz Annától és Gyukics Gábortól, Glück főbb műveinek fordítóitól

Branczeiz Anna (A Vallomás, az Elsőszülött, az Elvesztett szeretet című versek fordítója) költő, író, kritikus, a FÉL Online szerkesztője tollából ezt olvashatjuk: „Glück versei azonnal magukkal ragadtak, bár nehéz megfogalmazni, pontosan miért. Valami zavar bennük, idegesítenek, arra késztetnek, hogy újra és újra megküzdjek velük. Ez talán azzal van összefüggésben, hogy Glück verseit erősen kihagyásos szerkesztésmód jellemzi. A szövegek teli vannak résekkel, szakadásokkal, vagyis hiányzó átkötésekkel és történetelemekkel, amelyeket az olvasónak kell pótolni, ami pedig egyszerre jelent kihívást a befogadás során, de ugyanakkor megmozgatja a képzelőerőt is. Glück költészetének nyelvezete nagyon szikár, pontos. Ez azt a benyomást kelti, hogy az sem véletlen, mit, miért és a vers mely pontjain hallgat el a költő. (…). Fordításuk és értelmezésük sokszor nagyon egyszerűnek és kézenfekvőnek tűnik, de ez csak a felszín. Ezek a szövegek türelemre tanítanak, és arra késztetnek, hogy ne elégedjünk meg a félmegoldásokkal, bíráljuk felül előítéleteinket.”
Gyukics Gábor (Az Átkelés egyes verseinek fordítója) így ír: „Rettenetesen egyszerűen, ritmikusan és érthetően ír a leghétköznapibb emberpróbáló témákról, és ez magával tudja ragadni az olvasót, mert várja a megoldást.”
Glück műveinek egyik legfőbb üzenetét egyik versének (Nostos) utolsó két sora fogalmazza meg a legerőteljesebben: „We look at the world once, in childhood. / The rest is memory.” („Egyszer tekintünk a világra, gyermekkorban. / A többi emlék.”)

1943.4.22 – 0