1907
December 7-én Ungár Imre néven született a Borsod megyei Nagykállón, ahol jelentős, még a 18. században idetelepült haszid zsidó közösség élt.
1927-1929
A budapesti Műegyetem diákja.
1929-1935
Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskolán Rudnay Gyula tanítványa.
1929
Felveszi az Ungár Ámos Imre nevet Ámos próféta neve után.
1931
Részt vesz első kiállításán a Szinyei Társaság Tavaszi Szalonjában.
1933
A Szalon dicsérő elismerésében részesül.
1934
Családnevét hivatalosan is Ámosra változtatja. A Munkácsy Céh tagjává választja.
1935
Feleségül veszi Anna Margit festőnőt, akivel még ebben az évben közös kiállítást rendez az Ernst Múzeumban.
1936
A Képzőművészek Új Társasága (KÚT) tagjává választottja.
1937
Párizsban tölt három hónapot feleségével, ahol Marc Chagallt is meglátogatják.
1938
A Nemzeti Szalon, a magyar képzőművészek és műpártolók egyesületének tagja lesz.
1938-1941
A nyarakat feleségével együtt rendszeresen Szentendrén töltik, ahol Korniss Dezső és Vajda Lajos baráti köréhez tartozik.
1940
Elkészíti 14 ünnep című linómetszet-sorozatát.
1940-1944
Kisebb megszakításokkal zsidó munkaszolgálatos a Délvidéken, majd a keleti harctéren.
1944
Feltehetően egy szászországi táborban hal meg télen, mindössze harminchét éves korában.
Hogyan lett belőle Ámos Imre?
Eredetileg Ungár Imre néven látott napvilágot, de családnevét sosem szerette. Kamaszként „álmos természetűnek” tartotta magát, ezért korai képeit Ungár Álmos Imreként írta alá. Az Ungár nevet elő-ször 1931-ben cserélte Álmosra. 1935-ben döntött véglegesen az Ámos alak mellett, amellyel – mint egy versében meg is írta – a bibliai Ámos prófétával érzett „rokonságát” is szerette volna kifejezni. A névváltozás egyben az újjá/mássá születés maga választotta gesztusa is.
Beletörődött sorsába
Bár felnőttként már nem követte a vallási előírásokat, a zsidó kulturális hagyományok egész életében foglalkoztatták. Az embertelen, kirekesztő zsidótörvények dacot váltottak ki belőle. Alig van festménye és grafikája, amin ne fordulnának elő jellegzetes zsidó tárgyak és alakok. Harmadik munkaszolgálatából rengeteg szenvedés árán még hazajutott és újra festeni kezdett. Ezt követően még kétszer vitték el. Barátai és felesége is megpróbálták rávenni, hogy próbáljon elmenekülni, vagy búvóhelyet keresni, de ő azt válaszolta: „menjen minden, ahogy a víz folyik”.
Példamutató, kínkeserves szerelem
Feleségében, Anna Margit festőművészben nemcsak élettársat, de művészetét, emberi gyengéit is megértő barátot talált. A két fiatal festő néhány napos ismeretség után magától értetődően kötötte össze életét. Ámost felesége töretlen szeretete, támogatása rövid élete végéig kísérte. Pályafutásuk során sok képet rajzoltak, festettek egymásról, szoros összetartozásukról azonban leginkább finom rajzolatú kettős portréik és szerelmes levelezésük árulkodik.
„Oly régen volt, mióta láttalak, mintha évek teltek volna el, nem pótolhat semmi és senki, úgy hozzám tartozol, mintha testrészem lennél, amit most nem érzek.” (1932.)
Egy tragikus élet ismeretlen vége
A második világháború idején Ámos Imre kisebb-nagyobb megszakításokkal folyamatosan munkaszolgálatot teljesített: 1942–1943-ban Ukrajnában, majd 1944-ben Szolnokon volt, innen vitték át egy németországi lágerbe. Az utolsó róla szóló híradás szerint egy türingiai falu melletti táborban, a németországi Ohrdruf-Nordban látták rabtársai, betegen. Ámos tehát valahol Németországban halt meg ismeretlen helyen és időpontban, feleségével való pár perces budapesti találkozásuk után néhány hónappal. Anna Margit soha nem temethette el férjét.
Hogyan őrzi emlékét ma a világ?
Első emlékkiállítását 1958-ban rendezték meg a Magyar Nemzeti Galériában, majd Szegeden, Pécsett és Győrött is bemutatták képeit. Születése 100. évfordulóján kiállítást rendeztek tiszteletére a debreceni MODEM-ben. Ámos Imre születésének 105. évfordulója alkalmából „Ámos Imre és a XX. Század – kortárs összművészeti kiállítás” címmel rendeztek kiállítást Szentendrén a Régi Művésztelepi Galériában, valamint a dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galériában.
Legtöbb műve ma Szentendrén tekinthető meg, állandó kiállítás keretében az Ámos Imre-Anna Margit Emlékmúzeumban. Műveit megtalálhatjuk szülővárosában, Nagykállóban az Ámos Imre Képtárban, valamint a Deák Gyűjteményben Székesfehérvárott és a Magyar Nemzeti Galériában Budapesten.
Korai évek
Ámos nagykállói zsidó családból származott, gyerek- és kora-ifjúkorában mély hatást gyakorolt rá talmud-magyarázó nagyapja, aki ugyanakkor tanítóként széleskörű világi műveltséget is adott fogékony unokájának. 1926-ban költözött Budapestre, ahol 22 éves koráig mérnöki tanulmányokat folytatott, de valódi vonzalmat a rajzolás és a festészet iránt érzett. Ezért félbehagyva a Műegyetemet a Képzőművészeti Főiskolára kérte felvételét, ahol 1929 és 1935 között Rudnay Gyula tanítványa lett. Már igen korán kiállíthatott, 1934-ben a Szinyei Társaság Tavaszi Szalonján Álmodó asszonyok című képével mindjárt első díjat nyert. Korai éveiben részben Rippl-Rónai párizsi, a francia szecesszió hatását mutató síkkompozíciói, részben Berény Róbert harmincas évekbeli oldott-dekoratív festészete volt mintaadó a számára. Szellemileg és érzelmileg is erős hatást gyakorolt rá mind a festőtárs Derkovits Gyula sorsa, mind spirituális igényű festészete. Mindenesetre Ámosnak csak néhány rövid évre volt szüksége ah-hoz, hogy kialakítsa saját stílusát.
Ajándék az élettől: Párizs és Chagall hatása
Ámos ifjúkora óta ismerte és követte a Vityebszkből elszármazott haszid zsidóként született festőzseni, Marc Chagall művészetét. 1936-ban egy róla rajzolt portré alá fekvő önarcképét is elhelyezte. Mindkettőjük alakját szülőhelyeik jellegzetes zsidó épületsziluettjei kísérik. A kohanita áldás kettős kéz-motívuma szinte Ámos sírig tartó hűségének jeleként hat. Nem csoda, hogy amikor feleségével, Anna Margittal először sikerült összekuporgatniuk egy külföldi útra elegendő pénzt, Párizsba mennek, hogy Chagallal találkozzanak. Az 1937. október 4-i rövid műteremlátogatás Ámos életének legfontosabb eseménye maradt, aminek részleteiről hosszú naplóbejegyzéséből tudunk. A két szegény magyar festő műveit is megmutatta az akkor már világsztárnak számító francia Chagallnak, aki jóindulatú udvariassággal fogadta őket. Pénz híján nem egész három hónapig tudtak az európai modern művészet fővárosában maradni, ahol ezidőtájt épp a szürrealizmus élte virágkorát és Picasso pályája delelőjén járt – így is mély impressziókkal tértek haza.
Ámos művészete, bár zsidó eredetét és szimbólumait tekintve sokban hasonlít rá, döntően más természetű, mint Chagallé, aki fölszabadultan és játékos nosztalgiával emlékszik vissza Vityebszkre és az egykor volt falusias zsidó kisvilág népi figuráira. A sokkal nyersebb magyar valóságból jövő Ámos tragikusabb hangot üt meg: a zsidóságot inkább biblikus sorsként, folyamatos egzisztenciális fenyegetésként éli meg. Egyre vizionáriusabb stílusát, amelyben 1938 után Szentendrére költözve gyakoribbá válnak a zsidó témák és motívumok, asszociatív expresszionizmusnak” nevezi.
Vérzivataros idők
Ámost 1937-ben Vajda Lajos hívta Szentendrére, ahol rokon szellemű művészek társaságára lel. De életkörülményei itt is nyomorúságosak, helyzete kilátástalan. A szegénység, a művészi-szakmai elszigeteltség és a fullasztó politikai légkör, a közeledő háború fenyegetése egyre egzaltáltabbá és vizionáriusabbá teszi festészetét. Egyre sűrűbben alkalmaz jelképeket: nemcsak a zsidó hagyományból (sófár, mécses) de a keresztény művészetből is merít (kardos angyal, olajág stb.) Jellegzetes példája e korszaknak Hajnalvárás című kettős önarcképe, amelyen párjával együtt álmodnak egy szebb jövőről, amit a zöldellő leveles ág és a hatalmas vörös kakas jelképeznek. A motívum alighanem még a 19. századból, a kállói csodarabbitól származik, akinek egy szatmári magyar népdalt variáló szövegével híresült el Szól a kakas már…, ami máig legszebb-legfájdalmasabb zsidó népi dallamnak számít. Ezért kerülhetett Ámos több más képe mellett az 1938-as Álmodó rabbi –ra is.
Az Apokalipszis-sorozat és a szolnoki vázlatkönyv
Ámos grafikai művészetének csúcsa az 1944-ben, a német megszállás és a magyar holokauszt évében készült Apokalipszis-sorozat, az újtestamentumi János jelenéseinek megrázó erejű aktualizálása. A zsidó-keresztény szimbolika univerzális nyelvén beszél a Sátán egyetemes pusztításáról, de a szörnyűségektől való megváltás reményéről is.
Ámos Imre a szolnoki munkatáborban töltötte élete utolsó hónapjait, innen hurcolták el Thüringiába, ahol – máig ismeretlen körülmények között – elpusztult. Utolsó „műve” egy spirálfüzet, amelyet 1944-ben még át tudott adni feleségének, Anna Margitnak. Élete legsúlyosabb időszakában ezt rajzolta tele kék és vörös tintával. Az ún. Szolnoki vázlatkönyv szinte Radnóti Bori notesz-ének képzőművészeti párhuzama lehetne: a közel negyven tollrajzon szerkesztetlenül sorjáznak a lágerélet, családi és természeti idillek emlékképei az ellobbanó gyertya, zuhanó angyal, végiggombolyított életfonál, tűz-víz, és kozmikus méretűre növesztett szörnyfej szimbólumai. A füzet utolsó rajzán az ártatlanul megfeszített Jézus szenvedésének ikonja bukkan fel.
1907.12.7 – 1944